Talán most már elég idő eltelt ahhoz, hogy meg tudjuk osztani veletek az ebben a cikkben említett "másik történetet", amely egy orvosi hibával kezdődött. (Volt néhány egészen a várandósságom elejéig visszanyúló előzménye, de azokat majd később mesélem el.) Remélem, a teljes történetet megismerve megérted majd, miért volt olyan nehéz nekünk eldönteni, mit és hogyan közöljünk veletek.
Annak a hétnek a vasárnapján este, amelyik hét szerdáján Misi fiunk megszületett, már a látogatási idő vége felé közeledtünk és láttuk, hogy baj van. Kincsecskénk vagy ciciért sírt, vagy azért, mert megkapta a cicit, de üresnek találta. Már elkezdte megbosszulni magát az, hogy a fiatalúr nem kerülhetett mellre rögtön a születése után... és amikor végre igen, akkor is csak minimális segítséget kaptunk a mellretétel helyes technikájának a begyakorlásához.
Tylla Drágám segítséget kért a nővérszobán és csak azt követően távozott, hogy megbizonyosodott róla, legalább az azonnali gondot sikerült megoldani. Az éjszakás nővér egy kis pohárból adott Misinek más anyuká(k)tól származó anyatejet, én pedig ismerkedni kezdtem a kórház mellszívó gépével.
Ilyen előzmények után került sor másnap, hétfőn az orvosi vizsgálatra. A kórház gyermekorvosa semmilyen rendellenességet nem talált Misinél. Megnézte az anyatejes székletet a pelenkában, majd közölte: még aznap hazamehetünk.
Nos, van tipped,
mit mulasztott el az orvos?
Sem tőlünk, sem a nővérektől nem kérdezte meg, kapott-e Misi mástól származó anyatejet a vizsgálatot megelőző 24 órában. Nem győződött meg arról, hogy az az aranysárga széklet, amit Misi pelenkájában látott, az én anyatejem eredménye-e.
Mivel ezt elmulasztotta, úgy ítélte meg, hazaengedhetnek minket a kórházból. Csakhogy ekkor még a szervezetem a kórházban használatos nagy teljesítményű mellszívű nélkül nem termelt elég anyatejet ahhoz, hogy Misi eleget tudjon szopizni. A félresikerült mellretételek miatt a jobb mellbimbómon keletkezett seb tovább nehezítette a dolgunkat.
Annak a jelentőségét, hogy az orvos nem tette fel ezt a kérdést, csak később értettük meg. Ha feltette volna és kiderült volna számára, hogy a szoptatáshoz még segítségre van szükségünk, néhány napig még a kórházban maradhattunk volna, hogy a csecsemős nővérektől megkapjuk ezt a segítséget. Kellett volna még némi idő arra, hogy a kórházi gép használatával jobban beindítsuk nálam a tejtermelést és Misi közben megerősödjön egy kicsit.
Így azonban itthon szembesültünk azzal, hogy Misinek túl nagy munka kiszopizni a melleimből a számára elegendő mennyiségű anyatejet. Hamar elfáradt és túl gyakran cuppant rá rosszul a mellemre.
A házi gyermekorvos eszköztáráról már az első alkalommal szereztünk egy nem éppen pozitív tapasztalatot. A doktornő a mindössze 1 hetes fiunk testhosszát nem mérőszalaggal akarta megállapítani, ahogy azt a kórházban tették. Azt az apró, gyámoltalan testet, mely 9 hónapon át összegömbölyödve növekedett a pocakomban, az orvos és a védőnő egy merev mérőrúdhoz próbálták hozzáigazítani. Annak ellenére, hogy évekkel korábban született egy szakmai megállapodás arról, hogy az újszülöttek testhosszát mérőszalaggal kell mérni, mégpedig a test hajlatait követve.
Ezt a hibát rögtön felismertük, de mire szóltunk volna miatta, már elengedték Misit. Tudtuk, hogy amúgy sincsenek jó véleménnyel rólunk (főleg a védőnő, de erről majd később), ezért inkább csendben maradtunk és örültünk, hogy hamar véget ért a - mondjuk ki az igazat - gyermekkínzás.
Szoptatási témában gyakorlatilag semmi használható tanácsot nem kaptunk. Sem a gyermekorvostól, sem a védőnőtől. Kiderült, hogy mindkét "szakember" a régimódi, fix időközönkénti etetés híve. (Az idézőjel azt jelzi, hogy a végzettségük mellé nem társult naprakész szaktudás.)
Ez oda vezetett, hogy Misi 3 hetes korára még nem nyerte vissza a születési súlyát, nekem viszont már mindkét mellbimbóm sebes volt. A gyermekorvos mindössze két "megoldást" látott: vagy tápszeres receptet ír, vagy kórházi beutalót.
Mi inkább egy
harmadik utat választottunk.
Mesőtől, a dúlánktól értesültünk arról, hogy a Bethesda Gyermekkórházban van egy szoptatási és csecsemőtáplálási ambulancia, ahol szoptatási szaktanácsadói képesítéssel is rendelkező orvosok segítségét vehetjük igénybe.
Tylla jegyzete
Fontosnak tartom kihangsúlyozni azt a tényt, hogy ennek az ambulanciának a létezését a gyermekorvosi rendelőben egyik "szakember" sem említette nekünk.
Telefonon időpontot kértünk és odamentünk az ambulanciára, majd az ott kapott tanácsok szerint jártunk el.
Hogy hogyan? A folytatásban majd azt is elolvashatod itt a Szülőnevelés Blogon. Igyekszünk még az idén sort keríteni rá.
Legyetek jók, amennyire tudtok!
Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!
2011-2016 Vincze Szilvia & Vincze Attila Miklós