Christopher Marlowe angol drámaíró gyakran idézett mondása szerint "nincs bűn, csak tudatlanság". Szerintünk ez egy kis kiegészítésre szorul, mégpedig így: tudatlanság és éretlenség.
Ez a kettő volt a mi bűnünk is - meg azoké is, akik ebben a történetben a negatív hősök szerepét választották maguknak.
Tudatlanság...
Nem tudtuk - illetve csak későn, saját kárunkból tudtuk meg -, hogy annak, aki manapság boldog, életrevaló, kiegyensúlyozott, tisztességes, felelősségteljes, önmagán és másokon is segíteni képes felnőttet - azaz teljes embert - akar nevelni a gyermekéből, annak a gyermek fogantatása előtt mindazon túl, amit mi megtettünk, olyan emberekkel is érdemes szoros bizalmi kapcsolatokat kiépítenie, akik kiismerik magukat a gyámügyi jog útvesztőiben.
Éretlenség...
Ha érzelmileg érettebbek lettünk volna, hamarabb felismerhettük volna a családunk elleni egyre agresszívebb támadások valódi célját. A mögöttük megbúvó kicsinyes, szűklátókörűen értelmezett, rövid távú érdekek gyorsabb azonosításával és felfedésével sokkal könnyebb lett volna elhárítani mindet.
Szilvia jegyzete
Tylla Drágám hajlamos túlságosan előre szaladni. Jobb lesz, kedves Olvasónk, ha most visszakanyarodunk a történet azon előzményeihez, melyeket az első részben átugrottunk.
Már a várandósság elején, az első védőnői látogatásoknál voltak figyelmeztető jelek... csak mi akkor még híján voltunk az ahhoz szükséges ismereteknek és tapasztalatoknak, hogy felismerjük és helyesen értelmezzük őket.
Azért is haladunk lassan e történet közzétételével, mert meg akarjuk találni azt a közlési módot, amely által a lehető legtöbb családnak tudunk segíteni az ilyen támadások kivédésében.
Az már akkor is világos volt számunkra, hogy valami nem stimmel a védőnő kérdéseivel. Minél több jelét adtuk annak, hogy felkészülten várjuk a gyermekünk (akiről most már tudjuk, hogy fiú) érkezését, a védőnő annál inkább kötözködött. Semmi se volt elég jó neki.
Például, amikor szóba került, lesz-e elég ennivaló Szilvia Drágám (és a pocakjában növekvő Misi) számára, megmutattam a védőnőnek az élelemmel teli fagyasztószekrényt és elmondtam, hány különböző forrásból tudunk ételt beszerezni - némelyik helyről a kulturális és kapcsolati tőkénk révén akár egy fillér kiadása nélkül is. Ám a védőnő ettől csak még elégedetlenebb lett.
Hatalmas megdöbbenésünkre azt kérdezte: mihez kezdünk, ha ezek a beszerzési források mind egyszerre megszűnnek. Felhívtam a figyelmét arra, hogy ez nagyjából annyira valószínű, mint az, hogy amikor legközelebb kilépek a házból, a fejemre esik egy zongora. (A szándékosan rajzfilmekből vett példával akartam szemléltetni a felvetése életszerűtlenségét.) Erre szinte diadalittasan megismételte a kérdését!
Vattafááák?!
Utólag visszatekintve már értjük: ez mind egy hatalmi játszma része volt. A védőnő kétségbeesett kísérlete a lelepleződés elkerülésére. Eric Berne Emberi játszmák című klasszikussá vált művében a beszédes "Szépséghiba" néven szerepel. A kezdeményezőjének az vele a célja, hogy a más(ok)ban "felfedezett" (illetve gyakran csak nekik tulajdonított) "hibák" hangsúlyozásával elterelje a figyelmet a saját hiányosságairól. Mármint a saját figyelmét és másokét egyaránt, nehogy szembe kelljen néznie a valósággal.
A védőnőt pont az átlagon felüli felkészültségünk zavarta. Ahhoz szokott hozzá, hogy a leendő vagy épp gyakorló szülők, akikkel találkozik, tájékozatlanok és félnek. Csakhogy a számára megszokottá vált szereposztás - amelyben a leendő vagy gyakorló szülők a buta kiscsibék, ő pedig a bölcs tyúkanyó - velünk nem működött.
Ki tudja, hány évtized után valószínűleg először kiesett a szerepéből - és ez halálra rémítette. A fentről lefelé irányuló, "szülő-gyermek" jellegű kommunikációban nagy volt a rutinja. Ám ezúttal az egyenrangú, "felnőtt-felnőtt" kommunikáció - számára teljesen ismeretlen, ezért félelmetes - terepére tévedt. Az egyre irreálisabb elvárásokkal az egyetlen általa ismert forgatókönyvet próbálta ránk erőltetni.
Azt, hogy nem ismertük el automatikusan a fölényét velünk szemben - merthogy ebben a helyzetben nem volt ilyen -, csak úgy tudta értelmezni, hogy mi akarunk fölénybe kerülni. Hogy nem adjuk meg neki az "illő" tiszteletet. Merthogy ő egy olyan világból jött, ahol a pozíció önmagában tiszteletet parancsol. Mi viszont egy olyan világba tartunk, ahol a pozíció önmagában értéktelen és az azt betöltő embernek jár tisztelet - ha emberileg és szakmailag is érdemes a tiszteletre.
Aki csak alá- és fölérendelt viszonyban tud gondolkodni, az fenyegetést lát abban, ha nem ő a fölérendelt fél.
Tudatlanság és éretlenség...
"Egy gyerektől is meg lehet követelni, hogy viselkedjen úgy, mintha tisztelné a szüleit, de a valódi tisztelet, már bocsánat, a szülőn múlik, nem a gyereken. Ugyanez igaz az iskolára is. Mi az iskolában egy tanár követelése a gyerekkel szemben? Viselkedj úgy, mintha tisztelnéd a tanárt! Hogy valójában mekkora hülyének tartod, az a magánügyed, illetve titokban megbeszélheted a társaddal, de úgy kell tenned, mintha tisztelnéd, ő meg, bár szintén azt gondolja rólad, hogy tökgolyó vagy, látszólag elfogad téged rendes, értelmes gyereknek. Vagyis tanár és gyerek játszmát játszik, mindketten úgy tesznek, mintha, és ha ebben következetesek, akkor soha nem lesz bajuk egymással. De ha a gyerek nem tesz úgy, akkor baj lesz!
Egy ismerősöm családja hazatelepült Angliából, csak sajnos az általános iskola felső tagozatába járó kislányuk nem volt tisztában a magyar szokásrendszerrel. Éppen ezért, amikor angolórán a tanárnő elmagyarázta az osztálynak, hogy angolul undergroundnak nevezik a földalattit, a kislány felnyújtotta a kezét, és azt mondta: 'Tanárnő, ne tessék haragudni, én Londonban éltem, de ott mindenki úgy hívja a földalattit, hogy tube.' Olyan botrány lett abból, hogy így 'leégette' a tanárt, hogy végül azt tanácsolták a szülőnek: vigye el a gyereket az iskolából.
A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk nagyapa, de jó, hogy közöttünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó, hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma.
Úgy kell tenni a munkahelyen is, mintha a főnököt tisztelnéd, a főnök meg úgy tesz, mintha ő mindentudó lenne. Egy belgyógyász professzor úgy viselkedik, mintha nem azért lenne a posztján, mert jó szervező és kiváló nexusai vannak, hanem mert ő a legjobb belgyógyász az országban. Lehet valaki egyszerre a legjobb endokrinológus, a legjobb pulmonológus és a legjobb gasztroenterológus? Dehogy lehet! De a viziten ezt kell játszania. Elöl megy, persze Scholl papucsban, hogy magasabbnak látszszon, nyakában lóg a fonendoszkópja, nehogy azt higgyék, hogy ő a műtősfiú. A zsebébe is tehetné, ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, de a fonendoszkóp a játszma része, az orvosi fölény tartozéka, és ha valaki kilép a játszmából, akkor rengeteg negatívum zúdul a nyakába.
Sokszor elmesélem, hogy életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára. Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a begyes, nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és kiokosított bennünket. Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember, aki mindenkinél magasabb rendű. Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagymonológját, kegyesen intett, hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor, amikor éhesek. Ez azért van így, apuka, mert nálunk ez így szokás - mondta a tanító néni, körülbelül olyan hangsúllyal, ahogy az értelmi fogyatékosokhoz szoktak beszélni. Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között? Mivel végül mindig a sátáni énem győz, úgy döntöttem, hogy nem megyek bele. Azt mondtam neki: Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rossz lányok szólítottak az Arizonában: 'Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog öt percre!'
Persze, mint az várható volt, óriási botrány tört ki. Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom. A kiszolgáltatottakkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják bele őket ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szemben.
Ifjúként jártam vizitekre, ott voltam a sleppben én is.
- Hogy van, Kovács bácsi?
- Hát, doktor úr, itt még fáj, ott még szúr!
- Szólítson nyugodtan főorvos úrnak!
Másnapi vizit.
- Hogy van, Kovács bácsi?
- Szólítson nyugodtan Kovács úrnak!
Micsoda pimasz beteg! Ha kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agressziótömeg zúdul rá, amiért nem megy be abba a hazug szereposztásba, amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek, férjnek, beosztottnak. Ha kilép, akkor baj lesz."
Popper Péter: Lélekrágcsálók (részlet)
Arról, milyen szörnyen veszélyes tud lenni az, amikor a saját éretlensége a tanulás és a fejlődés elutasítására - vagyis a tudatlansága fenntartására - motivál valakit, e sorozat további részeiben részletesebben olvashatsz itt a Szülőnevelés Blogon.
Felelőtlenség lenne tőlünk megígérni, hogy a harmadik rész még az idén megjelenik.
Legyetek jók, amennyire tudtok!
Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!
2011-2016 Vincze Szilvia & Vincze Attila Miklós