Mese habbal
Legutóbb annál a nagyvizitnél szakítottam meg a történetet, melyen megtudtuk: az orvosok a terhességi mérgezés kockázatát megszüntetendő úgy döntöttek, másnap megindítják a szülést.
Háromféle szülésfelkészítésen vettünk részt előzőleg. Köztük egy olyanon, mely kifejezetten kórházi, dúlás szülésről szólt. Az elkövetkező órákban ránk váró megpróbáltatások azonban még így is megviseltek minket.
Este felmentünk a szülőszobákhoz. Az alternatív szülőszobában kaptunk helyet. Mármint mi ketten, Misi és én. Sem Tylla, sem a dúlánk, Meső nem maradhatott velünk. (Ez ugyanis, mint megtudtuk, "nem szálloda". Bármennyire bababarát, mégiscsak egy kórház.) Így kezdődött életem leghosszabb és legnehezebb éjszakája.
22 órakor felhelyezték a szakszóval méhszájérlelőnek nevezett ballont, majd ismét kettesben maradtam Misivel - akiről akkor még csak sejtettük, hogy kisfiú. Az alternatív szülőszoba jóval otthonosabban nézett ki, mint a többi, mégis idegen volt a számomra. Tudtam, hogy másnap minden csepp erőmre szükség lesz. A testembe helyezett idegen tárgy és a mindaddig számomra lelki, érzelmi támaszt nyújtó emberek fájó hiánya a lehetetlennel határossá tette számomra a pihenést. Nyugodt alvásról nem is beszélve.
Az éjszakát egy még hosszabb
és még nehezebb nappal követte.
10 órát kellett kibírnom, mielőtt Tylla visszatért hozzánk. Meső messzebbről jött, ezért őrá további 3 órát vártunk, de azt a várakozást már egy kicsit könnyebben viseltem.
Bármennyire szeret engem Tylla, azt a segítséget, támogatást és anyai törődést, amit Mesőtől kaptam, nem volt képes megadni. Amikor Meső illóolajjal masszírozta a pocakomat és a derekamat, az a nyilvánvaló biológiai hatásoknál sokkal többről szólt. A szívemet és a lelkemet is megérintette. Nem sokat tudok felidézni abból, amit akkor mondott nekem, de azt tudom, hogy a szavaiból sugárzó végtelen szeretet érzését sosem felejtem el.
Teltek az órák. Egyre gyakrabban jeleztem Mesőnek: itt egy újabb összehúzódás.
A méhszájam lassan tágult.
Túl lassan.
Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek a folyamat gyorsításáért. Gyakorlatilag eredménytelenül.
Mostanra már értjük, miért. Az általuk alkalmazott módszerek (burokrepesztés, oxitocin-infúzió stb.) mind a rész-ember paradigmán alapulnak. Csak fizikai síkon hatnak. Ám a gátló tényezők nagy része lelki eredetű volt. Azóta felismertünk valamennyit e lelki okok közül, de egyik se publikus. Az, hogy Misinek lesz-e valaha kistestvére, elsősorban azon múlik, mikorra tudjuk ezeket a lelki gátakat megszüntetni. Az utóbbi hónapokban az időnk egy jelentős részét erre fordítjuk.
Tylla jegyzete
A rész-ember paradigma abban is megnyilvánult, ahogyan a kórházban dolgozók Szilvivel és velünk bántak.
Abban, hogy a szülés megindítása előtti éjszakán nem lehettünk Szilvi mellett. Abban, hogy minél magasabb beosztásban dolgozott valaki, annál ridegebben és távolságtartóbban viszonyult hozzánk. A főorvos úr például egyszer sem köszönt nekünk a szülőszobán.
Nyilván ez a bánásmód is hozzájárult ahhoz, hogy Szilvi nem tudta eléggé ellazítani a megfelelő izmait. Mégsem hibáztatjuk a kórház dolgozóit. Tudjuk, milyen nehéz egyénileg tenni egy globális léptékű, a paradigma szintjéről eredő probléma ellen. Az ilyen problémáknak a felismerése is rendkívül nehéz, a megoldásukról nem is beszélve.
Késő délutánra már csak egy megoldás maradt: a császármetszés. Megint egy olyan helyre kerültem, ahová se Meső, se Tylla nem jöhetett velem. Tudtam viszont, hogy az az éles tárgy, amellyel föl fogják vágni a hasamat, ott van... Csak azért nem menekültem el, mert a fizikai erőm egy kicsivel hamarabb fogyott el, mint az önuralmam.
- Nyugodjon meg! - mondta az asszisztens, aki beadta a gerincemhez az érzéstelenítő injekciót. - Nem fog érezni semmit.
Csak részben lett igaza. A félelmen kívül tényleg nem éreztem semmit. Legalábbis addig, amíg oda nem tartották nekem Misit, hogy megnézhessem őt és adhassak neki egy puszit.
Amilyen apró volt, olyan szép - minden kis porcikájában tökéletes. Nyugodt volt, nem sírt. A szemét csukva tartotta. A műtéthez szükséges megvilágítás nyilván túl erős volt neki. Csak később volt alkalmunk elmélyedni egymás tekintetében.
Tylla jegyzete
Egy Gellérthegynyi szikla zuhant le a szívemről, amikor az egyik szülésznő kijött a műtőből, gratulált a "gyönyörű kisfiú"-hoz és közölte, hogy Szilvi is jól van.
Én akkor láttam először Misit, amikor a mekóniumot (más néven magzatszurkot, magzati székletet) mosták le a testéről. (A mekóniumos magzatvíz a gyermek oxigénhiányos állapotára utal. Részben ezért döntöttek a császármetszés mellett.) Számomra tökéletesen érthető, hogy azt nem tűrte nyugodtan és szótlanul, hanem torkaszakadtából üvöltött.
Néhány perccel később azonban már a karjaimba vehettem őt és a saját dallamát dúdoltam neki. (Azt a dallamot, melyről az ajándék tanulmányunkban is említést tettünk.) Villámgyorsan megnyugodott. :)
Miután a tiszteletbeli nagymamája is kézbe vette a mi kis hercegünket egy picit, a szülésznő visszavette őt, mondván, miután a gyermekorvos megvizsgálta, leviszik Szilvi ágyához.
Összevarrták a sebemet és, lent, a nőgyógyászaton újra találkozhattam Tyllával. Az ágyszomszédom is gratulált.
Nem sokra emlékszem abból, ami közvetlenül a műtétet követően történt. Ennek a fizikai fáradtságon kívül még egy oka volt. Az, hogy a méhszájérlelő ballon felhelyezése és Misi megszületése között kereken 19 órát utaztam egy szédítően gyors érzelmi hullámvasúton. Mindketten alaposan kimerültünk, az időérzékünk átmenetileg cserbenhagyott minket.
Az újdonsült apuka valamivel hamarabb össze tudta szedni magát, így neki tűnt fel előbb, hogy Misit már le kellett volna hozniuk. Amikor megnézte, mennyi az idő, döbbenten látta, hogy már több mint másfél óra telt el a műtét óta. Elment hát kideríteni, mi történt a fiunkkal.
Tylla jegyzete
Ekkor ismét szembesültem azzal, hogy - bababarát jelző ide vagy oda - egy kórházban vagyunk, ahol egy édesanya és gyermeke szükségleteivel csak annyira foglalkoznak, amennyire azt a finoman szólva nem teljesen naprakész szabályok megengedik. Bár jó néhány kutatási eredmény szól arról, hogy az édesanya mellkasán, gondosan betakarva sokkal jobb helyen van egy újszülött (akár időre érkezett, akár koraszülött), mint a legmodernebb inkubátorban, a kórházi protokoll azt írta elő, hogy a császármetszéssel született gyermekeket két órára inkubátorba kell tenni és csak ezt követően adhatják őket oda a szülőknek.˛
Amikor Tylla visszajött, a karjaiban hozta Misit. Velük jött az egyik nővér is az újszülött osztályról, aki segített rátenni drága kincsünket a bal mellemre, majd elköszönt és köddé vált.
Néhány percig tökéletes volt a családi idill. Kincsecskénk szorgalmasan dolgozott, hogy pótolja az elveszett "aranyórát", majd békésen elszundított.
Amikor azonban eljött az ideje, hogy áttegyük Misit a jobb mellemre, az első kísérlet balul sült el. A kis mohó olyan alaposan ráharapott a mellbimbómra, hogy egyszerre láttam a Tejút összes csillagát. Az, hogy ezt a mellretételt csak többedszerre sikerült megfelelően összehoznunk, nem maradt következmények nélkül - ám az már egy másik történet.
A következő cikkben egy olyan történet folytatódik itt a Szülőnevelés Blogon, amely nem Misiről, hanem a mi pénzfánkról szól.
Legyetek jók, amennyire tudtok!
Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!