Sikeres szokások

Éppen két hete, hogy Szilvivel elkezdtük Vidi Rita célkitűzésről és megvalósításról szóló tanfolyamát. Amikor ezt a cikket először elterveztem, arról az elvről akartam írni, hogy már akkor, amikor elkezdesz egy tevékenységet, tudnod kell, milyen nagyobb célt akarsz vele elérni.

Arról, hogy még mielőtt elindulsz fölfelé a létrán, muszáj ellenőrizned: a létra annál a falnál van-e, amelyiknek a tetejére föl akarsz jutni. Arról, milyen elkeserítő, gyilkos érzés a létra legfelső fokán állva rádöbbenni, hogy egy másik falhoz kellett volna támasztanod azt, mert nem itt van dolgod, hanem amott, egy olyan fal tetején, amelyikhez itt fönt nem vezet út - milyen pokolian nehéz feldolgozni, hogy év(tized)ekig rossz irányba haladtál, most pedig már nincs elég időd és/vagy erőd lemászni, átvinni a létrát a jó falhoz és újra megmászni a fokokat. Arról, hogy ahhoz a falhoz kell tenned a létrádat, amelyiknek a tetejére vágysz, mióta elindultál erre a világra - még akkor is, ha a szüleid, a tanáraid vagy bárki más szerint az a fal nem neked való.

Aztán elkezdődött a fent említett tanfolyam és minden korábbinál jobban megértettem, miért kínlódnak olyan sokan a rossz falhoz támasztott létrájukkal. Ugyanazért, amiért régebben mi magunk is.

Miért támasztottuk először mi is rossz falhoz a létránkat?

Mert elhittük valaki(k)nek, hogy az a jó fal. Mert elhittük, hogy van olyan ember, aki ezt nálunk jobban tudja. Elhittük, mert el akartuk hinni. Mert gyermekkorunkban évekig arra neveltek minket, hogy a felnőttek mindent jobban tudnak. (Mert ezt tanították annak idején a szüleinknek is.) Mert fontos volt nekünk, hogy megőrizzük ezt az illúziót. Mert kétségbeesetten vágytunk arra, hogy mások elfogadjanak minket és egy ideig még az sem zavart, hogy akiket elfogadtak, azok igazából nem is mi voltunk. Mert akkor még nem jöttünk rá, hogy senki más nem képes megtalálni a nekünk való falat, csak mi magunk.

Persze idővel rájöttünk...

... ám az, amit a saját, csak nekünk jó fal megtalálásához tennünk kellett volna akkor, túl kényelmetlen volt a számunkra. Inkább maradtunk a komfortzónánkon belül és beértük egy olyan fallal, melyet más(ok) választott(ak) nekünk. Nem a mi falunk volt, de könnyebb volt följutni rá. Azzal áltattuk magunkat, hogy ez nekünk elég. Csak később értettük meg, hogy semmiképp sem lehet az, mert csak a saját falunk tetején lehetünk hosszú távon is boldogok, másikon nem.

Hogy mi hozta el nekünk végül a boldogságot?

Nem mi, hanem kik. Két ember. Az a két ember mi voltunk.

Változtattunk a hozzáállásunkon. A prioritásainkon. A fontossági sorrendünkben a többi ember véleménye hátrébb került, a saját tapasztalataink és a legbelülről jövő megérzéseink mögé. A cselekedeteink valódi indítékaihoz képest egyre jelentéktelenebbé vált az, milyen motivációt tulajdonítanak nekik mások. Ahogy enyhült a megfelelési kényszer, az életünk egyre több területén ismertük föl, milyen sokkal jobban érezzük magunkat, ha nem igazodunk a többséghez, hanem a saját utunkat járjuk. Másképp nem is találtunk volna egymásra. (Egyszer majd annak a történetét is elmeséljük.)

Hogyan értük ezt el?

Úgy, hogy megtanultuk: változás nélkül nincs fejlődés, változtatás nélkül pedig nincs változás. Elfogadtuk, hogy az életünkért mi magunk vagyunk felelősek. Megismerkedtünk a proaktivitás fogalmával és - ellentétben a többséggel, akik tovább szenvednek a rossz falhoz támasztott létrájukkal és még mindig kívülről várják a megoldást - mertünk változtatni. Ez az, amit neked is meg kell tenned, ha a saját életedet akarod élni, saját célokat kitűzni és azokat meg is valósítani. A változástól való félelem legjobb ellenszere, ha te magad változtatsz.

Holnapután Szilvi Drágám segít neked továbbgondolni a fentieket.

Legyetek jók, amennyire tudtok!

Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!