Kispapablog

I hear babies cry,
I watch them grow -
They'll learn much more
Than I'll ever know.
And I think to myself:
What a wonderful world...

Louis Armstrong híres dalának ez a részlete gyakran eszembe jut mostanában. (Csak ferdíteni tudnám a szöveget, az eredetihez méltóan műfordítani nem.) Például akkor, amikor Benedek születésének a fantasztikus történetét olvastam... többek közt Krisztián, az édesapa szemszögéből is. Három folytatáson keresztül, az előzményektől a születés eseményein át egészen az utózöngékig. Még ma sem tudom, melyik szereplőt irigylem a legjobban, amiért átélhetett egy ilyen varázslatos élményt.

Ma még fogalmam sincs, eljutunk-e valaha odáig, hogy három gyermekünk lehessen, de ha igen, őszintén remélem, addigra már minden feltétel adott lesz ahhoz, hogy ő otthon, tervezett módon, bába és dúla segítségével jöhessen világra. Az első gyermekünknek ezt sajnos valószínűleg nem tudjuk megadni, viszont minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a lehető legbékésebb, legbiztonságosabb, legotthonosabb környezetbe érkezzen és emberhez méltó bánásmódban legyen része.

I hear babies cry...

Bár sokszor vagyunk csecsemők és kisgyermekek közelében - hiszen gyakran megfordulunk a Hordozóházban és többnyire alkalmanként legalább egy órát töltünk ott -, feltűnően ritkán hallunk gyermeksírást. Kacagás és elbűvölő mosoly viszont mindig bőven van, akármikor megyünk oda. Hogy ez a helyszínnek vagy az ott megforduló embereknek köszönhetően van-e így? Szerintem mindkettő. :)

I watch them grow...

Mivel már tavaly október óta minden egyes babahordozó klubon részt veszünk, több gyermek növekedését, fejlődését is figyelemmel kísérhetjük. Újra és újra rácsodálkozhatunk a folyamat szédítő gyorsaságára, továbbá lehetőségünk van felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodni. A gyermekek segítségével gyakorolhatjuk a pillanatnyi jelenlét művészetét, a felnőttektől pedig érdekes és/vagy hasznos információkat hallhatunk, valamint fejleszthetjük a kendőkötési technikánkat és szakértői visszajelzést kaphatunk arról, hogyan sikerült egy-egy kötés...

Ráadásul néha még egészen különleges találkozások is megesnek. Ilyen volt például, amikor a nyáron mindketten néhány másodpercre a karjainkba vehettünk egy mindössze hét hetes, apró, eleven csodát, akinek az édesanyjával még tavaly ősszel találkoztunk először.

Nem mertem átfordítani a picit a bal oldalamra, mert attól tartottam, esetleg pont attól ébred föl. Mire Szilvi Drágám kézbe vehette őt, tényleg elkezdett ébredezni és szemmel láthatóan keresett valamit, ezért gyorsan visszaadtuk az édesanyjának, akinél meg is találta, ami után kutatott. :)

Az anyuka a fenti képek közlését engedélyezte, de azt kérte, kettőjüknek még a keresztnevét se említsük. Természetesen tiszteletben tartjuk a kérését. Amikor ezek a keresztnevek kerülnek sorra a "Kinek nevezzelek?" rovatban, gondolunk majd rájuk - de te nem fogod tudni, hogy azok a cikkek róluk is szólnak.

Hasonló módon fogunk eljárni annak az akkor még csak hat hetes(!), bűbájos kis hölgynek a keresztneve kapcsán, akit e hónapban volt szerencsém néhány elvarázsolt pillanatig a karjaimba venni. Erről a találkozásról nem készült fotó. A figyelmemet teljesen lekötötte a pillanat élménye.

Izgalmamban az édesanya nevét sajnos elfelejtettem megkérdezni. Remélem, lesz alkalmam pótolni ezt a mulasztásomat. Ha igen, talán addigra ahhoz is megtalálom a megfelelő szavakat, hogy megköszönjem azt a mérhetetlen bizalmat, amit a gesztusával irántam kifejezett.

Hatalmasat lendít az önbecsülésemen, valahányszor eszembe jut: egy édesanya, aki akkor látott engem először, pár másodpercig rám merte bízni a hat hetes szeme fényét! Úgy érzem, még most sem fogtam föl teljesen ennek a jelentőségét. Könnyen lehet, hogy sosem találok a hálám kifejezésére alkalmas szavakat, mert olyanok egyszerűen nincsenek.

Szilvia jegyzete

A hat hetes kislányt csak Tylla Drágám vette kézbe. Mire én is összeszedtem volna a bátorságomat, már kifutottunk az időből. Az önbizalmam erősítésén még dolgoznom kell. Még jó, hogy vannak, akik segítenek nekem ebben.

They'll learn much more...

Biztosan tudom, hogy azok a gyermekek, akiknek Vikicához és Krisztiánhoz, a Hordozóház gyakori vendégeihez vagy éppen hozzánk hasonló - nyitott gondolkodású, szerető szívű, önmagukat folyamatosan fejleszteni igyekvő - szülei vannak/lesznek, valóban, ahogy a dalban elhangzik, sokkal többet fognak megtanulni, mint amennyit én valaha is tudni fogok.

Ők képesek lesznek arra, hogy - a korábbitól gyökeresen eltérő gondolkodásmódot alkalmazva - megbirkózzanak az elődeik által elkövetett hibák következményeivel.

What a wonderful world...

Gyermekeink építik föl a jövő csodálatos világát. Nekünk kell olyan embereket nevelni belőlük, akik ezt meg tudják tenni. Ez a mi munkánk. Elismerem, valóban nem kevés - viszont hihetetlenül hálás feladat.

Mi ennek a szabadon választott feladatnak akarunk megfelelni. Akkor is, ha ezáltal bizonyos családtagok és/vagy ismerősök - például apám, Benő bá, Mari néni - elvárásainak nem felelünk meg és ezért ők felelőtleneknek tartanak minket. Szerintünk sokkal inkább az utókornak tartozunk felelősséggel, mint nekik.

Vasárnap Szilvi Drágám segít neked továbbgondolni az utóbbi hetekben megjelent cikkeinket.

Legyetek jók, amennyire tudtok!

Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!