Ma lett fél éves a Szülőnevelés Blog, de igazából a története jóval régebbre nyúlik vissza.
Nem, ebből a cikkből még nem tudod meg, hogyan találtunk egymásra Szilvivel. Azt a történetet későbbre tartogatjuk. Most nem bő 4 évvel korábbra tekintek vissza, csak kevesebbre. Nagyjából három évvel a Blog elindulását megelőzően került szóba kettőnk közt először a közös gyermek témája, ami - bár már akkor is nagyon vágytam rá - halálra rémített engem, mert úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok alkalmas az apaságra.
Igazam is volt.
Egyikünk sem volt kész
egy ilyen hatalmas feladatra.
Azt viszont éreztük, hogy az elhatározásunk komoly. Hamar beláttuk, hogy a családalapításhoz rengeteget kell fejlődnünk és tanulnunk. Világosan láttuk, hogy hosszú évekbe telik, mire legalább nagyjából alkalmassá válunk egy gyermek fölnevelésére. "Tegnap már nem tudjuk elkezdeni a felkészülést. Kezdjük el ma!" javasoltam. Csak azt tudtuk, hogy sok idő kell hozzá. Fogalmunk sem volt, mennyi, de teljesen egyértelmű volt: a legjobb, amit tehetünk, hogy azonnal nekilátunk.
Először a közös otthon megteremtésének a technikai és anyagi természetű akadályait igyekeztünk elhárítani. Az eközben elkövetett hatalmas baklövéseink döbbentettek rá minket arra, hogy krónikus diszfinanciában szenvedünk, bár akkor persze még nem tudtuk megnevezni a problémát. Márpedig egy feladat megoldásának a legelső lépése a feladat meghatározása. A gyógyításhoz elengedhetetlen a lehető legpontosabb diagnózis.
Elkezdtünk hát olyan emberek és eszközök után kutatni, akik és amelyek segíthettek nekünk az említett gondok megoldásában. Ahogy fejlesztettük magunkat a pénzügyi intelligencia, az önismeret, az önbizalom, a kommunikáció terén és egyebekben, az anyagiak szép lassan, fokozatosan rendeződni kezdtek. Pénzügyi téren egyre jobban tervezhetővé vált a közös jövőnk. Az önismeretünk fejlődésével arra is képesekké váltunk, hogy felismerjük: bizonyos hibákat azért követtünk el, mert hibás, elavult mintát kaptunk a szüleinktől. Innen már nem volt nehéz megtenni azt a gondolatbeli lépést, hogy ha ugyanazt a mintát adjuk tovább a gyermekeinknek, ők is elkövetik majd ugyanazokat a hibákat...
Ám amikor ahhoz kezdtünk segítséget keresni, hogy a szüleinktől örökölt minta használhatatlannak, károsnak bizonyult elemeit jobbakra cseréljük és így egy jobb mintát adhassunk át a gyermekeinknek, alig találtunk valamit. Be kellett látnunk, hogy olyan segítséget, amilyet mi igényeltünk, igazából nem kínál senki - vagy ha mégis van ilyen valaki, olyan rosszul kommunikálja a tevékenységét, hogy még azok sem találnak rá, akik éppen őt keresik. Találtunk viszont olyan embereket, akik az általunk igényelt segítség egy-egy kisebb részét meg tudják adni nekünk. Megállapítottuk, hogy magunknak kell fölkutatnunk és begyűjtenünk ezeket a darabkákat, utána pedig kitapasztalni, hogyan illeszthetők össze egy működőképes egésszé. Azért kezdtük el mi, mert nem találtunk senkit, aki már csinálná.
Megvan egy újabb darabka!
Egy hete, 12-én, a IV. Nemzetközi Babahordozó Hét keretében sor került egy beszélgetésre Budapesten, a IX. kerületi Zacc Kávézóban. Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyve volt a téma. Több okunk is volt arra, hogy részt vegyünk ezen a beszélgetésen. Egyrészt alkalmat adott nekünk a személyes találkozásra Novák Julával. Ennek azért örültünk, mert már korábban megfordult a fejünkben, hogy jövőre részt veszünk Jula egyik Szülősuli tréningjén. Most, hogy már szemtől szemben is láthattuk őt, pláne jó ötletnek tartjuk ezt. (29-én Jula játékos mesélést tart majd a születésről óvodásoknak, amennyiben lesz elég jelentkező. Családonként mindössze ezer Ft - mi is mennénk, ha már lenne kit vinnünk. További részleteket Jula honlapján találhatsz.) Magára a könyvre, a beszélgetés témájára is kíváncsiak voltunk, hiszen néhány nappal korábban ajánlotta a figyelmünkbe a HősNők Célkitűzés és Megvalósítás Online tanfolyam egyik résztvevője.
A beszélgetés nagyjából 500 százalékig győzött meg minket arról, hogy ezt a könyvet el kell olvasnunk. Minimum magyarul. Az, hogy többek szerint a magyar kiadás szövegének bizonyos részei nehezen érthetőek, arra késztetett, hogy fontolóra vegyem egy eredeti nyelvű példány beszerzését. Van már némi tapasztalatom arról, mennyit torzul egy könyv eredeti mondanivalója, ha a fordítást a kelleténél kevesebb odafigyeléssel és utánajárással készítik el. Több olyan könyvet láttam már, amelynek az eredeti kiadását a magyar változattal összevetve egyértelmű volt számomra, hogy az utóbbi tele van ferdítésekkel.
Az már a beszélgetésből is egyértelmű volt, hogy a könyv egyik üzenete a sok közül: "civilizált" életmódunk számtalan vonatkozásában természetellenes és önpusztító - de van rá gyógymód, amit mindenki a saját egyéniségéhez, igényeihez mérten alkalmazhat. Bővebben majd akkor írunk a műről, ha már legalább a magyar kiadást elolvastuk és feldolgoztuk.
Hamar megértettem, miért épp ez a könyv lett a beszélgetés témája. Az egyik természetellenes vonás ugyanis, amit Jean Liedloff említ, a testi érintés korlátozása, visszaszorítása. Ez leginkább az amerikai kultúrára jellemző.
Márpedig épp a testi érintés, az ölelés fontosságáról szól mindegyik Nemzetközi Babahordozó Hét. Arról, hogy mind a gyermekeknek, mind a szülőknek az a legjobb, ha sok időt töltenek el testközelben. Ez is olyasmi, amit "fejlett" kultúránkban csak kevesen tudnak, a "primitív" népeknél pedig közismert...
Szilvia jegyzete
Én nem így akarok majd az unokáimmal játszani:
Jula egyebek mellett egy olyan hölgy történetét is elmesélte, akit gyermekkorában nem hordoztak a szülei és ő sem hordozta a lányát - és csak akkor döbbent rá, mennyit veszített emiatt, amikor a már felnőtt lánya anya lett és úgy döntött: ő bizony hordozni fogja a babáját. Most a nagymama a régi, csak részben tudatosodott lelki sebeit úgy gyógyítja, hogy amikor ő vigyáz az unokájára, hanyatt fekszik és magára teszi a picit, hogy érezzék egymás közelségét. Ilyenkor együtt is alszanak. :) Így fokozatosan javul a nagymama, a lánya és az unokája közötti kötődés. Lassan helyreáll a három nemzedék természetes kapcsolata. Az elszakadt láncszemek összeforraszthatók.
A beszélgetés után arra is módunk volt, hogy Piroska, a kölesbaba segítségével megtapasztaljuk, milyen érzés kendőt használni babakocsi helyett:
Ezúton is köszönjük Ónodi Áginak, hogy elkészítette a fenti fotót és a többit, Benő bának pedig, hogy átvette az aznapi ebédünket és így lehetővé tette, hogy a teljes beszélgetésen részt vegyünk!
Rengeteg csodálatos élménnyel, valamint többek közt az Ölelés Babahordozó Szakmai és Érdekvédelmi Egyesület leendő és gyakorló szülőknek szóló információs füzetével gazdagabban tértünk haza.
Hogy mi köze ennek az egésznek Bob Dylanhez? Azt majd holnap tudod meg Szilvitől. :)
Legyetek jók, amennyire tudtok!
Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!