CSR (VTF) másképp
Végre eljutottunk az e cikksorozatban elemzett filmnek ahhoz a részéhez, melyből megismerhetjük a tipikus nyílt részvénytársaság pszichiátriai diagnózisát:
Ebben a részben tűnik föl először az a Carlton Brown, akit a tőzsdei tanulmányaimról szóló cikksorozatban idéztem. (A tőle ott idézett mondatok a film következő, ötödik részéből valók.) Ő az egyik olyan szereplője a filmnek, akire szerintem ugyanaz a diagnózis illik, mint a tipikus nyílt részvénytársaságra.
Egy olyan intézményben, mely "a pszichopata prototípusa", azok az egyének tudnak a leginkább érvényesülni, akik maguk is pszichopaták. Akik egyetlen tettükért sem vállalják a személyes felelősséget és kizárólag akkor cselekszenek erkölcsösen, ha az megéri nekik. Elsősorban anyagilag, rövid távon.
Azokat, akik eredendően nem ilyenek, a Társaságnál (vagy épp egy annak mintájára működő intézménynél, hivatalnál) végzett munkájuk során folyamatosan olyan hatások érik, melyek nagyjából ugyanazt teszik a jellemükkel és az erkölcsi érzékükkel, mint amit - mondjuk - a dohányzás tesz/tenne a testükkel. Az emberek többségének év(tized)ekig nem tűnnek föl azok a hatalmas károk, melyeket így elszenvednek.
Gyakran azért nincsenek tudatában az őket ért veszteségeknek, mert nem is akarják tudni.
Nem merik tudni.
Nem mernek tudatosan szembenézni a döntéseik következményeivel.
Így történhetnek meg az olyan esetek, mint pl. az, amikor Brewerben "egyetlen, a papírmalmoknál dolgozó ember sem akarta megmérgezni a folyót", a méreg mégis a folyóban kötött ki - mert senki se vállalta azt a morális felelősséget, hogy aktívan tegyen a mérgezés megakadályozásáért.
A jó hír az, hogy az ember jellemének és erkölcsi érzékének a fentebb leírt "rozsdásodása" nem végleges. A belső értékek leépülése megállítható és módszeres, tudatos erőfeszítésekkel visszafordítható. A rossz hír, hogy ehhez a munka nagy részét a "berozsdásodott" embernek kell elvégeznie.
Ennek szemléltetésére saját magunkat is felhozhatom példaként. Ha visszanézed a Szülőnevelés Blog évekkel korábban kelt cikkeit, feltűnhet neked, hogy akkoriban még korántsem vettük ennyire komolyan a személyes felelősség témáját, mint most.
A Ray Anderson által használt "repülésnek vélt zuhanás" metafora Matthew Egan Rochte korábban már említett, "Making the World Round Again" a. m. "Újra kerekké tenni a világot" című előadásában is szerepelt.
"Egy mérgekkel teli, megfogyatkozott környezet szörnyű örökségét hagyjuk az unokáink unokáira, a még meg nem született nemzedékekre", mondja Ray Anderson. Ugyanő a film első részében az ipari kor kezdetét 1712-re teszi, vagyis a "generációkon átívelő zsarnokság" folyamata nem mostanában kezdődött. Már a mi nemzedékünk is fizet olyan adót, melyet a fogantatásunk előtt vetettek ki ránk. Ezt kérte számon az idősebb nemzedékeken Severn Suzuki a mára már világszerte híressé vált riói beszédében.
Ennek a szörnyű folyamatnak csak úgy lehet vége, ha egy nemzedék - például a miénk - felvállalja azt a nehéz és kényelmetlen feladatot, hogy harag helyett megbocsátással a szívében
- megfizeti a rá az előző nemzedékek által kivetett adót, ugyanakkor
- igyekszik a lehető legkevesebb új adót kivetni az utána következő nemzedékekre és
- erre tanítja a saját gyermekeit is.
Valahol, valamikor valakiknek meg kell szakítaniuk a láncot. Amit mi megteszünk ezért, az a mi érdemünk, amit nem, az pedig a mi bűnünk. Christopher Marlowe angol drámaíró szerint "nincs bűn, csak tudatlanság", ám ha valaki szándékosan tudatlanságban tartja önmagát és másokat, mert neki úgy kényelmesebb, az szerintem igenis bűn. Hogy lustaságnak, gyávaságnak, felelőtlenségnek vagy valami másnak nevezzük, részletkérdés.
Hogy mit tehet a mi nemzedékünk
ebben a helyzetben?
A válaszra és a fenti videó második felének az elemzésére a sorozat következő részében térünk rá.
Hamarosan egy új cikksorozat indul itt a Szülőnevelés Blogon. Idővel majd az is kiderül, hogyan kapcsolódik ez az új sorozat a fentebb is elemzett probléma megoldásához.
Legyetek jók, amennyire tudtok!
Iratkozz fel a Blogértesítőnkre, hogy semmiről se maradj le!